Karácsony előtt a férjem meglátta, hogy az egyik kedvenc zenekara pár nap múlva koncertet ad. Rögtön ráböktem, hogy rendben, menjünk el, hiszen már régen voltunk este, fektetés után mulatni.

A fektetés utáni kiruccanások kétesélyesek. A kislányunk vagy meg sem tudja, hogy távol voltunk. Ez a jobbik, a sokkal jobbik eset. A másik lehetőség, hogy felébred, konstatálja, hogy Anya nem siet a segítségére és óriási sírásban tör ki. Ilyenkor mindig megkérjük az aktuális családon belüli bébiszittert, hogy már fürdéskor érkezzen meg, hogy úgy fektethessük le, hogy látta, hogy ki az, aki ott lesz vele, ha felébred..és reménykedünk, hogy nem ébred fel..miért is tenné, hiszen hajnali 2 előtt sosem szokott.. (ilyenkor el is magyarázzuk neki, hogy mi fog történni..de ez még csak önámítás, hiszen csak 11 hónapos). A harmadik lehetőség az lehetne, hogy más fekteti, de erről már egy korábbi blog bejegyzésemben írtam is, ezzel eddig mindannyiszor kudarcot vallottunk.

A “mi fektetjük, más vigyáz rá, amíg alszik” tervvel már kétszer próbálkoztunk és mindkét alkalommal az első lehetőség lépett életbe, azaz, hogy fel sem ébredt arra, hogy megyünk..jövünk. Így megvolt az okunk az optimizmusra, hogy ez most is így történjen.

Az optimista hozzáállás persze nekem (és szerintem sok Anyatársam érez így) nem segített abban, hogy el is tudjam engedni magam. Ehhez már az is hozzásegített, hogy a biztonság kedvéért autóval mentünk (hogy ha a második eset lépne életbe, akkor minél hamarabb otthon lehessünk), így én egy kortyot sem ihattam.

Még az előzenekar játszott, amikor megkérdeztem a férjem, hogy vajon a mi kis babuskánk még ugyanabban a pozícióban alszik-e, mint amikor indulás előtt bekukucskáltunk a szobájába, és meghatódottan láttuk, hogy a sarokba préselve a kis fejét, békésen szunyókál. De úgy látszik nem csak én tudtam nehezen elszakadni otthonról. A férjem, mikor a kedvenc zenekara egy unalmasabb számot játszott, elővette a telefonját és levetített magának, nekünk egy rövid kis videót, amit a minap vett fel a kislányunkról játék közben.

Éjfélre járt mire hazaindultunk, és még éppen csak, hogy beszálltunk az autóba, amikor megszólalt a telefon. A gyomrom azonnal görcsbe ugrott, a szám kiszáradt..rögtön tudtuk, hogy a második lehetőség lépett életbe, lebuktunk, a kislányunk megtudta, hogy Anya és Apa nincsenek is mindig maximum 2 szobányi távolságra..hogy nem vagyunk ott mindig, amikor szüksége van ránk.

A férjem tartotta a telefon frontot, és bármennyire is próbálta lehalkítani a hangerőt, nem tudta elrejteni előlem a kislányom sírását. Remegő kézzel, gyorshajtással, borzalmas gondolatokkal vezettem hazafelé. A parkolóban átadtam a volánt a férjemnek, és szaladtam, hogy minél hamarabb a karjaimba zárhassam a kislányom. 20 percet sírt, vagy 30-at is talán. Sosem történt még ilyen hosszú sírás az életében. Nálam megnyugodott. Szomorúan nézett rám, könnyáztatta szemeivel. Lelkifurdalásom volt, olyan, amilyen még sosem. Aznap éjjel mellettünk aludt.Nem volt szívem a másik szobába, a kiságyába, tőlünk távol fektetni.

Biztos megoszlanak a vélemények arról, hogy amit tettem jól vagy nagyon rosszul tettem. Én még nem tudtam eldönteni. Az biztos, hogy a tegnap esti kiruccanást igazán megbántam.